Egy szombathelyi tanító leveléből:
2016. december 19-e.
Közmunkások, lelkes tanulóim gyűrűjében állok a dermesztően hideg szélben.
Állok egy szombathelyi közintézmény udvarán – állunk és nézzük az intézmény udvarán a félig nyitott hulladékgyűjtőt.
Nézzük a „csodát”, amire rábukkantunk…
Vagy fél tucat ember bámulja a hulladékok tetejére dobott, szinte érintetlen hidegtálat, néhány Stefánia szeletet, meg kolbásszal töltött sült karajt, sajtkrémet, Pritamin paprika díszítéssel – mind ezt úgy kb. hat személyre porciózva.
Nézzük a hulladékok közé dobott, érintetlen zsemléket, a hidegtálat, szemétbe dobott köretet, zöldségeket. Nézzük dermedten, és közben senki sem bír megszólalni…
Ez volt az a sokadik reggel, amikor munkába jövet, vettem a közértben két zsemlét, tíz deka parizerrel. Reggelit vettem az egyik tanulómnak, – néhány napja ezt teszem… – aki épp nélkülözni kénytelen a közmunkások jussát, miközben a tanulmányi támogatásra még vagy egy hónapig várnia kell. Vittem, hogy ne legyen éhes…
Karácsony előtt pár nappal egyetlen fillér nélkül zötykölődik rossz buszokon, naponta a lakhelyétől Szombathelyig. Erre kapott bérletet… Nincs pénze. Gyakorlatilag napok óta éhezik.
Vele és velük, közmunkás tanulóimmal, ma éppen az élelmiszerismeret tantárgyat dolgoztuk fel.
A sertéshús felhasználási, feldolgozási módjairól tanulunk, amikor mesélnem kellene arról, mi minden készíthető a karajból.
Sajnos, a többségük nem igazán tudja, hogy néz ki a karaj, többen nem is jártak még étteremben, s odahaza sem készítettek soha ételkülönlegességeket karajból. A véletlen hozta úgy, hogy néhány szóval beszélhettem a híres Stefánia szeletről, meg a kolbásszal töltött sült karajról… Aztán szünet jött, az udvarra mentünk levegőzni…
Ahogy a kukában megpillantottuk a szinte érintetlen hidegtálat, a valaha nyilván ínycsiklandozónak szánt finom falatokkal, az egyik közmunkás hallgató ártatlan szemekkel kérdezte: Ilyen volna a Stefánia?
Igen, a segítés városában, Szent Márton szülővárosában, a „piszkosul” jól sikerült emlékév legvégén is összejöhetett egy jó kis „államilag finanszírozott” buli. Jöttek a drága, jóllakott vendégek, akiken kifogott a hidegtál. Igen, akiken kifog a Stefánia. Mert bizony, a Stefánia ilyen, kövér kolbásszal a közepében!
Finnyásak voltak, meg talán lusták is összecsomagolni a maradékot – meg aztán nem is akartak vacakolni ezzel a lehetetlen proli szokással!
Belehajították a maradékot a zsemlékkel, meg a drága paprikákkal a hulladék gyűjtőbe – el, a pokolba mindet! Minek is vacakoltak volna a megmaradt falatokkal – Szent Márton nyilván ezt is elbírta még! Büszke lehet ez a gőgös város, büszke a szentjére, meg a vezetőire, ünneplő nagyságosaira! Valahogy mind levizsgáztak ma emberségből, szeretetből! Egy sem gondolta úgy, hogy az ételek megmaradt darabjaival másokat segíthetne hogy elvihetné, becsomagolva a hajléktalan szállóra! Micsoda ünnep lehetett volna…
Tizenkét közmunkás bukkant egy kukában az ünneplők maradékára. Tizenkét éhező, az ételkészítést tanulva a jövőről álmodozó, tizenkét kisemmizett, megnyomorított ember. Köztük néhány, aki ma látott először hidegtálat, Stefániát, meg pritamin paprikából készült diszítést…
forrás:http://revolucio.blogin.hu